Lépésről-lépésre botladoztam az NCAA világában. A tájékozódásomat elsősorban elsőrangú szurkolói oldalak segítették, de még mindig csak egy csapat foglalkoztatott. Nyitottam nekik külön topikot még az nfl.hu fórumán az aktuális Super Bowlt követően. A toborzás (recruiting) útvesztőiben azonnal elvesztem, az meg egyenesen a padlóhoz vágott, hogy a tavaly annyira megszeretett támadóalakulat kulcsposztjain játszók közül mindenki lediplomázott, és többet nem léphetnek pályára a csapatban (QB, RB, 1-3. WR). Ez az időszak volt a meghatározó az addig csak tiszavirágéletű kirándulásom tekintetében az egyetemi amerikaifutball világában. Az általam ismert egyetlen csapaton keresztül sikerült megértenem azt, ami felületes szemlélőnek csak egy zavaros, átláthatatlan masszának tűnik. Apránként haladva előre, sosem a nagy képpel, a távlatokkal foglalkozni. Ha valami nem volt világos kerestem, olvastam és kérdeztem. Mire ősszel újra elkezdődött a cirkusz, már tisztában voltam az alapokkal, hogyan működik egy program, ismertem a csapatot, faltam a történelmét s modernkori történetét, bámultam a klasszikus meccsvideókat, aminek egyenes következménye lett, hogy más egyetemek utáni érdeklődésem is megjött. Szerencsém volt, mert az Alabama Virginia Tech elleni, semleges pályán játszott nyitómeccsével estem át a tűzkeresztségen, ami az Evanstonon kívüli világot jelentette. Az ítélet? Idén ennyivel korábban toppant be a Mikulás? Super Bowl már szeptemberben? Még mindig félelmetes a hangulat az iskolazenekaroknak köszönhetően. A Crimson Tide mazsorettjei ezt már csak fokozták, és láthattam a „legyőzhetetlen” irányító első nagy diadalát (nem a krokodilos prédikátor). Már heti több meccs is belefért a programomba. Bármiféle szisztémát nélkülözve, az éppen aktuálisat néztem, ha valami miatt nem tetszett (sémák, túlságosan egyoldalú lett), akkor jöhetett a következő csatorna. Ez az egyik leginkább vonzó oldala számomra az egyetemi amerikaifutballnak a körítés mellett: a sok csapat és főcsoport miatt bármikor lehet végletekig kiélezett meccset találni, vagy éppen a hangulatomnak megfelelő találkozót választani (védekező derbi sok futással kevés ponttal vagy éppen pont- és légiháború). Nincs olyan hétvége, hogy ne lenne egy évtizedekre visszanyúló vándorkupával díszített rangadó, aminek az elhódítása mindig elérhető egy középcsapat számára is, amivel akkor is megkoronázzák az évüket, ha éppenséggel negatív mérleggel zárnak. Az már csak hab a tortán, ha egy rangsorolt csapat levesébe sikerül ezzel belekötni, és olyan sikert aratni, amelyről még évek múltán is megemlékeznek. Bizony, mert itt valóban minden meccs számít. Egyetlen vereség, és már el is úszott a bajnoki döntő, minden nagy csapat álma. Még egy botlás, és már csak egy másod-, harmadrendű bowl maradt a bohóckodásra. Viszont egy ötven százalékon álló csapat számára is van tét, hiszen ha nem süllyednek ez alá, akkor nekik is lesz „rájátszás”. Innen már nem vezetett visszaút. Teljesen magával ragadott ez a világ. A figyelmem középpontjában még mindig a Northwestern állt. Hamar hozzászoktam az új nevekhez, arcokhoz a pályán, és zárásnak jött az Outback Bowl (a meccs végén már az sem érdekelt senkit, hogy megint nem sikerült a siker), de valamikor ebben az idényben cserélhettem le a címkét, ami szerint már NCAA szurkoló vagyok.  

 

 

 

Új idény, új kihívások. A bowl.hu Big Ten főcsoport felelőseként ismét más nézőpontból követtem az eseményeket. A legnagyobb változásnak azt tartom, hogy megtanultam igazán értékelni a történelmi rangadókat és a vándorkupákat, valamint komolyan átéltem az egy főcsoporton belüli összecsapások fontosságát. Láttam, hogy a mindenki által lesajnált valódi újonc irányító kerget őrületbe védelmeket, ahogy egyesek cipőfűző nélkül is gyorsan tudnak szaladni labdával a kezükben, ahogy összekovácsol egy csapatot a vezetőedzőjüket ért majdnem tragédia, ahogy középiskolai irányítókból lett holderek, punterek, rúgók hajtják végre a legkritikusabb időpontban a meccsek sorsát eldöntő trükkös játékokat. Mindig történik valami, mindig van szenzáció, amit ámulni és bámulni lehet. Mindig felbukkan egy addig ismeretlen játékos, az új sztár, a Heisman várományos illetve az új 1/1-esnek hitt csodaatléta.

 

 

Nem tudok jobb tanáccsal szolgálni azoknak, akik próbálnak ismerkedni ezzel a világgal, mint hogy egyetlen meccs alapján ne ítéljenek. Ez a legfontosabb. Itt közel négyszer annyi csapat van, mint az NFL-ben. Az erőviszonyok nem feltétlenül olyan kiegyenlítettek, és részben emiatt nem mindenki egy kaptafára ugyanazt játssza, mert azzal nem lehet kitűnni, vagy nagyobb előnyre szert tenni. Két NFL meccs megnézése után az ember átfogó képet kaphat, hogy mire számítson a továbbiakban. A változatos támadósémák miatt ez az NCAA-ben nem ilyen egyszerű. Emiatt ha egy meccs nem jött be, akkor nem szabad, hogy ez elrontsa az ember kedvét, mert a show még folytatódik: mindig lesz másik. Nem is kell egész meccseket megnézni, elegendő szörfözni egy-két hétvégén. Aztán amint valami szimpatikusba, tetszetősbe botlik az ember, akkor az a legjobb, legkönnyebbe járható út, ha annak az egyetlen csapatnak a példáján keresztül próbálja felépíteni azt a képet az egyetemi sport ezen ágáról, aminek ismeretében már átláthatóvá válik az egész rendszer, és idővel kiderül, hogy az ő ízlésének találták-e ki az NCAA amerikaifutballját. Vagy egyszerűen lesz még egy kedvenc csapata, akinek a meccsét megnézi szombaton, és kikapcsolódik, jól szórakozik. Hiszen, ez is csak foci.

 

Végezetül kedvcsinálónak Stephen Fry kalandja Alabamában: