Amikor Konqueror kolléga bedobta a közösbe ötletét, hogy írjunk róla, hogy miként lettünk NCAA szurkolók, azonnal megvettem a javaslatot, de nem úgy gondoltam el, mint az első részben DoM írásánál láthattátok. Tehát én nem arról fogok írni, hogy miként szippantott be a liga a kedvenc csapatomon keresztül, hanem, hogy miért lett az a kedvenc gárdám, amelyik.
Az én történetem 2006-ban ért el a bonyodalomhoz. Előtte csupán annyi közöm volt a college sportokhoz, hogy internet hozzáférés hiányában a CNN teletexten megnéztem olykor a top25 sorrendjét, de semmiféle képi világot sem tudtam hozzárendelni a csapatnevekhez. Ennek ellenére menő dolog volt, hogy tudtam mondani fejből néhány amerikai képzőhelyet.
A kedvenc választás valójában nem is választás ugyebár, hiszen ez erőszakkal nem működik. A leendő favorit beszippantja az embert, és minden meccsét látni akarja. Így volt ez velem is, épp egy kosármeccset néztem, ahol egy vézna, SG-nek alacsonynak számító gyerek nem tudta abbahagyni a pont dobálást. Idegenben játszottak, és olyan füttykoncert volt a csarnokban, amikor hozzákerült a labda, hogy csak kárörvendeni tudtam a helyi drukkeren az újabb és újabb benyelt triplák közben. A muki neve JJ Redick, csapata akkor a Duke Blue Devils volt, manapság pedig az Orlando Magic-ben kiegészítőember, de ez már lényegtelen.
Gyorsan utánanéztem Redicknek, ki is derült, hogy az ACC konferencia pontrekorderéről van szó, az isteni MJ-t megelőzve. Több szimpatikus versenyző is volt a pályán Redick mellett, így Shelden Williams vagy DeMarcus Nelson, nem volt nehéz beállni a rajongók sorába. Ekkor még nem tudtam, hogy a Duke egy igazi geek képző, de semmi sem lehet tökéletes.
Természetesen, mikor beindult a college futball láz, egyértelmű volt, hogy nekem a Duke-ot kell figyelnem. Szerencsére a foci program is első osztályú, így van esély évente pár meccsre streamet találni, cserébe az egyik leggyengébb gárdáról beszélünk az FBS-ben. Ez akkoriban még fokozottan igaz volt, de az újdonság ereje miatt nem zavart. Igazi áttörésnek számított, hogy kinevezték főedzőnek David Cutcliffe-t. A nagymúltú mester volt annak idején mindkét Manning testvér edzője, és ez Colts szurkolóként bőven elég infó volt ahhoz, hogy ne hagyjam el a gárdát. (Az mellékes, hogy a gárda meze is dzsatta ugyanolyan, mint a Colts-é.)
Kedvemrevaló, pass heavy offense jött létre Durhamben, első kedvenc ördögi focistám Eron Riley volt, a hosszú elkapások mestere, aki évek óta hánykolódik az NFL practise squad-jai között, de legalább keres addig is némi pénzt.
Thaddeus Lewis 2009-ben az ACC legjobb irányítói közé emelkedett, ordas nagy csalásnak is éreztem, hogy nem került be a liga all-star csapatába. Őt szintén undraftedként a Rams igazolta le tavaly, és az egyik előszezon meccsen ki is fújta Sam Bradford orrát, visítottam a röhögéstől a stream előtt.
Ezen 5 éves periódus alatt a Duke-ból egyetlen játékost sem draftoltak az NFL-be. Vince Oghobaase nagy reményekkel vágott neki senior idényének (még cikket is írtam róla Suh és Cody mellé párhuzamba állítva ), de csak a Giants Camp Body címig vitte, pedig egy nem akármilyen all-african DL tagja volt. (Egyik társát, Ayanga Okpokowurukot vasárnap csodálhattuk meg az eurosport2-n sugárzott Philadelphia - Spokane aréna meccsen, bele is izzadt a kommentátor kolléga). A másik nagy csalódás Mike Tauililli, akinek bizonyára most is rosszul írom a nevét, de ne is mondja nekem senki, hogy meg lehet jegyezni az írásmódját! Ő középső linebacker volt, szülővárosában, Houstonban megválasztották az East - West Shrine Game MVP-jének, undraftedként a Colts edzőtáborába került, de még ebbe a rendkívül tehetséges LB egysége se tudott helyet szerezni magának. Most az UFL-ben penget.
A Duke a játék legtöbb elemében borzasztó gyenge. Futásban, rúgásban (bár itt megcsillant tavaly a remény), sőt a komplett defense is minden évben tragikus volt eddig. Mindegy, az igazi szerelmet nem befolyásolja néhány misstackle.
Ami (aki) miatt 2011-ben érdemes a Blue Devils-t figyelni, az a WR páros, Conner Vernon és Donovan Varner. Általában mindketten 100 yard körül zárnak meccsenként, igazi dinamikus duó, ahogy a közhely mondja.
Szerencsére sikerélmények nélkül nem maradtam. Tavaly a férfi kosárlabdacsapat ismét bajnoki címet nyert, a döntőben a Butlert felülmúlva, sőt a lacrosse csapat is csúcsra ért. (Ned Crotty FTW!)
Mivel a bowl.hu népes fórumának lelkes college kosárlabda néőzi jórészben utálják a Duke-ot, így én is ellubickolok a főellenség szerepében az eredménykövetések alkalmával. (Idén sajna Derrick Williams szétverte az álmainkat, de néha ez belefér.)
Persze az NCAA drukkerség nem működik anélkül, hogy az ember ne ugorjon rá 1-1 bandwagonra. Aztán lehet, hogy ez tovább mutat, és véresszájú drukkerré válik az illető. Nálam ilyen tekintetben 1-1 az arány, hiszen - bár most is az Iowa Hawkeyes pulóveremben gépelem ezen sorokat (igen, fázok így június közepén, és?) - számomra egy korszak véget ért azzal, hogy Ricky Stanzi elhagyta a Kinnick stadiont.
Ami viszont jobban magával ragadott, az a Florida State. Náluk már egyáltalán nem érdekel, hogy kik játszanak, bárkivel azonosulni tudok a pályán. Az első vonzó tényező a 
Seminoles irányába az volt, hogy náluk vannak a legjobb csajok a lelátón, ráadásul valamivel ellenpontozni kell a testvéremtől áradó Florida Gators hype-ot.
2011-ben is lesz egy csapat, amelynek az alkalmi drukkere leszek, ez pedig a South Carolina Gamecocks. Az irányító, Stephen Garcia hatalmas arc, az a rocksztár mentalitás, amit minden offszezonban mutat, lebilincselő. Plusz Alshon Jeffery a legnagyobb bestia, akit valah láttam az elkapók közül, őt tényleg csak szájtátva tudom nézni.
Szóval ha még nincs, akkor lassan minden olvasó válasszon magának kedvencet az NCAA-ből is, és akkor ilyen szép hosszú blogbejegyzést tud majd róla írni, mint én most.
Ja és ne úgy válasszatok, hogy random ráböktök egy névre, hogy Middle Tennessee State Blue Raiders, hanem nézzetek meg minél több találkozót, és akkor majd kialakul a kötődés. Mint nálam is.
